Aztán megszólal egy cselló
Szép violinkulcsai közül kígyóznak elő belőle
Szívszaggató, kéjes, szomorú pántlikái
Égre tartott arccal hallgatok én is
Bariton sírást csal elő belőlem a vonó
Könnyeim patakjai lágy ornamentikák
Lótuszvirágok nyílnak el most a végtelenben
Boldog fájdalom tudni
A mulandóságot és a visszhangot a csendben
Dobpergés kel mégis az éjszakáimban
A bokrokból alvó szarvasok riadnak fel tőle
Elfeledett mély erdeimben
Kapkodó lélegzetek, életek
A felejtés mély kútjában
Ezt az üvöltő csendet sírják a rengetegek
Visszhang minden szívdobbanás
Régi csellók teremtő hangját utánozzák
A csalódott költők és a boldog, szerelmes emberek
