Már a parapszichológiai vizsgálatok kezdetén, az ezernyolcszázas évek második felében felfigyeltek arra a korabeli kutatók, hogy egyes médiumok képesek voltak bizonyos rejtett betegségeket felismerni a szeánszok résztvevőin. Ezt a spiritizmus felfogásában a médiumok azzal „magyarázták”, hogy a túlvilági lényektől kapták az üzenetet, akik számára semmi sem marad rejtve a földi létből. Miután a kutatások az ezerkilencszázas évek elejéig elsősorban a túlvilág létezésével kapcsolatos kérdések tisztázására irányultak, ezt a fajta látnoki képességet külön nem vizsgálták, ahhoz, hogy a médiumitáson túlmutatva ezt is górcső alá vegyék, hosszú időnek kellett eltelnie.
A mérföldkövet itt az úgynevezett érzékszerveken túli észlelések képességcsoportjának felfedezése és vizsgálata jelentette, aminek a létét már korábban hirdették egyes pszichikus kutatók, megbízható és eredményes kísérletek azonban csak a XX. században kezdődtek. J. B. Rhine amerikai kutató Durhamben, a Duke Egyetemen végzett olyan vizsgálatokat, amiből világosan kiderült, hogy az emberi tudat nemcsak az ismert érzékszervein keresztül képes információkhoz jutni a környezetéről.
Kísérleteiben három ilyen képességet különböztetett meg. Ebből az első és legáltalánosabban elfogadott a telepátia, vagy más néven gondolatátvitel, ami a két élőlény közötti, nem érzékszervi információkapcsolatot jelenti. A második a clairvoyance (szó szerint tisztánlátás, magyarul inkább távérzékelésnek nevezik), ami azt jelenti, hogy tudatunk a tőle érzékszervileg elzárt tárgyi környezet eseményeiről és állapotairól is tud információkhoz jutni. A harmadik és egyben legmegdöbbentőbb képesség pedig a prekogníció vagy jövőérzékelés, ami a még meg nem történt eseményekről való információszerzésre vonatkozik.
