Oldal kiválasztása

Mondd el, hogy ami eddig történt, nem bűn, mondd el, hogy minden látomás csak a kegyelem játéka volt, hogy ami történt megbocsátható
és szeretnivaló, hogy ami megtörtént, az megtörtént és hogy Isten így szeret
és nem másképp és hogy gyémántszobor minden ember tényleg, hogy hazug
és magányos kicsiny ábrándjaiban nagyszerű és tökéletes, hogy szenvedni nem kell, hogy a bűntudat a fájó lélek önbüntetése, hogy délután és délelőtt volt mindig az éjszakákban is és hogy rosszul szenvedtünk, bizony rosszul a vélt setétségben, mindig és mindig jóként, tökéletesként egy hűs és megbocsátó ige szerelmetes foglyaként, mondd el nekünk újra és újra, hogy higgyjünk benned
te megszabadító, te láthatatlan erény, kit csak álmában vagy jótettei jutalmaként láthat az Ember, Te aki Te vagy, mondd, hogy mi is te vagyunk, így ilyen egyszerűen, mint ahogy az emberek rokonilag tagolódnak sorra, kiáltsd, mondd, hogy Minden Jó, és csak a rossz ábrándja volt rossz és semmi más, a gyilkosok is csak drága és eltévedt gyermekek, hogy nincsen semmi baj, csak az ébredés oly nehéz, az ébredés édes és keserű játéka tette oly szürkén és fémesen opálossá megszenvedett szemeink, hogy előttünk nyitott ajtók állnak, miken kopogtatunk sorra roppant bűntudattal, felhős ráncokkal, öregedő, megbicsaklott lábakkal, foltosodó hitehagyott kezeinkkel, ó Te megszabadító, ki más mondaná
el minekünk, hogy minden és mindig a szabadság édes örvényében telt el, feledve jegyeket, jeleket, feledve mindent, ami csak ránk vonatkozik,
a szomorúkra, kiknek csak egy érintés hiányzik, egy világos szó a setétség éjszakáiban, a biztató szép szeretet, amit általad egymásnak adhatunk.