Oldal kiválasztása

Hajnaltájt jött az érzés, ahogy szokott. Az álom, mint mindig ilyenkor, a félálom hangján szólt, tán azért, hogy ne felejtsem. Történet nem volt, és sem szereplők, sem kulisszák nem fedték el
a mondás lényegét, miszerint megkönnyebbítő üzenet érkezett, hogy magamtól-e vagy mástól, azt nem tudom.
A hangok körbejártak, duruzsoltak, csitítottak, mint a gyereket ringató vén parasztasszonyok, és susogva és csendesen imádkoztak,
de nem elég halkan – sőt épp eléggé hangosan – ahhoz, hogy halljam és megjegyezzem;
– Hogy az ember ostoba álmot sző a halhatatlanságról, hogy nem bír felnőttként megöregedni, hogy jajong és sír a semmiért, holott Isten öleli a vállát, minden kínja így puszta tiltakozás, hogy magától is láthatná azt a vihar utáni, megkönnyebbült és lélegző rétet, minek lakója és szép szerelmese volt és lehet.
Mosolyra görbült hát az én vén szám is, mint a csecsszopóké, feledve minden lényegtelent, a jármot, a kétségeket és az összes fekete látomást, felfedezve, hogy egy vagyok az így-úgy menetelő többiek közül, hogy nem mást kell észrevenni, mint az estét és a hajnal hasadtát. Helyrehuppant bennem akkor a dolgok lényege, egy gólyamadár látomása, egy bagolyé és talán a macskák könnyű lépte is, úgy ahogy a kutyaugatás is és a végtelen vonítás a hegyek mögül.
Fölnőtt lettem hirtelen, és halandó. Kérdés nélkül nyújtóztattam el lábaim a lepedőn, karjaim sóhajtva kitártam, és várva a nappalt, mosolyogva fordultam másik oldalamra.